...FELEJTÉS...
Azt már elõzõleg is írtam, hogy mindig is reál
beállítottságú voltam, s vagyok. Számomra a logika, az
ésszerûség, a racionalitás, "az ebbõl - ez következik",
mindig olyan természetes és egyszerû volt, és az a
mai napig is.
Emellett rendkívüli módon elvarázsolnak a mûvészetek,
mindegyik. Nagyon szeretek OLVASNI, kedvelem
a VERSEKET, imádom a ZENÉT, (gitár, szinti) ,
a SZÍNHÁZI elõadásokat, a jó, a mûvészi FOTÓKAT.
Mindig szerettem volna, ha valamelyikhez lenne
tehetségem és mûvelhetném, de ez nekem nem
adatott meg. Ezt szépen tudomásul vettem, és
foglalkozom a"saját feladataimmal", és csak távoli
csodálója vagyok a "tehetségeknek".
És akkor jön Valaki, akiben ezeket megtalálom,
igaz, nem mindent, de egy részét igen.
Akkor úgy éreztem, ez nem lehet véletlen,
hogy mégiscsak valóra válik, ami szinte mindig
is bennem volt. Elérhetõ közelségbe került, amirõl
már gondolatban lemondtam. De mégsem így történt,
mert ez tévedés volt, nagyon nagy tévedés.
Egy teljesen más mentalitás.
És mai napig nem értem, hogy tévedhettem ekkorát,
hogy nem vettem észre..!!!
Amikor vége lett, mintha egy "részemet" vesztettem
volna el, ami addig hozzám tartozott.
Szinte "meghalt" bennem valami.
Tehát az, hogy "felejteni" , nem igazán a legjobb
kifejezés, talán inkább az "elengedés" lenne megfelelõ.
Az, hogy mégsem Vele, hanem Nélküle.
És hát igen, az eszemmel tudom, hogy jobb ez így,
Amúgy különben jól vagyok, minden rendben,
az ismerõseim közül senki nem látja rajtam,
hogy néha mit érzek.
Tulajdonképpen, ha kívülállóként nézem a dolgokat,
semmi okom panaszra, minden megy tovább a maga
útján, elégedett is lehetnék.
Csak az a fránya hiányérzet!!!
Ilyenkor leülök, és keresek néhány idézetet....
Hát, ennyi ... így visszaolvasva nem olyan
nagy dolog, és majd meg is oldom...
