"Mit nem fogadtál el a pillanattól,
Az öröklét sem adja vissza már!"
(Schiller)
"Megtehetnéd - a kedvemért -
Hogy lábujjhegyen távozol.
Halkan csukod az ajtót életemre.
Elmész szépen, és nem kukucskálsz,
Nem kell, hogy lássad, mennyire fájsz."
"Nem vagy szerelmes belém, és én sem vagyok az.
Köszönöm, hogy leülsz mellém, és hogy meghallgatsz.
Köszönöm, hogy beszélsz hozzám, köszönöm a mosolyod.
Köszönöm, hogy idõt szánsz rám, élvezem a pillanatot.
Együtt nem vagyunk magányosak, minden rendben lesz már.
Mi leszünk a legboldogabb nem szerelmes pár."
Mért nem tudom elfogadni, hogy örökre vége,
Miért várom most is, hogy visszajöjjön végre?
Mért álmodom mindig, hogy velem van újra?
Miért kell naponta gondolnom a múltra?
Miért fáj, ha látom, vagy miért fáj, ha nem,
Miért van, hogy feledni nem tudom ma sem?
Miért fáj, ha szavak nélkül, némán eltapos,
Hisz ez köztünk szinte már mindennapos.
Miért érzem azt, hogy mégis jó lehet?
Miért kell szeretnem, ha õ nem szeret???
"Hiányzik, ami lehetne,
hiányzik, ami lehetett volna...
Hiányzik, ami voltam,
hiányzik, ami lehettem volna...
Hiányzik, ami volt,
ami lett volna, ha...
Hiányzik, ami van, mert mi lesz,
ha nem lesz majd..."